A Fehér Farkas Legendája

Tibetben járunk. Még a régi időkben, mikor az emberek földet műveltek. Mikor még hittek a szellemekben és a csodákban. Emlékeim szerint volt egy farkas... egy fehér farkas, akit a halál elvitt volna. De helyette ott hagyta. A fekete alak csupán kölykeit vitte el. Ő pedig valamiért... ott maradt.

A farkas szelleme egy anyátlan gyermekre lelt, akit kinn hagytak az erdő mellett. Nem volt indítéka rá, hogy belé költözzön, pedig így tett. A leányt parasztok vették magukhoz, akik felnevelték egy tanyán, állatok közt. A lány valamiért vágyott a hegyekbe... Mikor elnézett a látóhatárra el akart menni oda a szamarával. De a szülei nem engedték. Férjet szántak neki. A lány egy jó ideig ellenkezett, de mikor meglátta a neki szánt ifjút megkönnyebbült és belement a házasságba. A férfival szerelembe esett és három gyermekük született. Ezek közül a fehér farkas szelleme a legifjabb fiúba költözött. Pedig nem volt oka rá. Mintha idegen erők vezérelnék, ő maga sem tudta az okot. Csak sodródott az árral.

A fiú évekkel később meghalt a hegyekben és a Farkas kiszállt a testéből, nem lévén élő gazdának, habár akkor éppen arra járt egy szerzetes. A szerzetes látta a farkas szellemét és beszélt vele. Kérdezhetnénk: nem szállta meg a Farkas? Nem. Nem próbálta. Nem ötlött fel benne. Miért nem? Mintha idegen erők vezérelték volna. Ő csak sodródott az árral. A szerzetes elvitte a farkas történetét a falujába, ahol az öregek később, mint öreg bölcset emlegették a kalandvágyó ifjaknak. Ők viszont a hegyekben bölcs helyett farkasra leltek. A farkas segített az embereknek megnyitniuk a spiritualitásba vezető utat. Tanította őket, hogy megértsék a természet mozgásait, az univerzum törvényeit. Pedig a Farkasnak nem volt indoka segíteni. A párja nélkül magányos volt. Az éjszakákon a csillagokat nézte és vonyított, várva valami választ, de sohasem jött semmi. Ha nagy ritkán arra ment egy ember, a farkas nem látta akadályát, miért ne segítene neki? Így hát a magányos farkas tanította az embereket, akik arra jártak. Még maga Konfuciusz is megtalálta őt. De a Farkas a tapasztalatlan ifjúnak nem akart segíteni. Évek múlva, mikor a ce már tapasztaltabb volt visszatért, és a Farkas segített neki megérteni a természet dolgait. A fehér farkas szellem évszázadokat is tölthetett a hegyekben, ő maga sem tudta, hogy telik az idő. Az emberek már nem jöttek el hozzá. Egyedül maradt, nem tudva célját, és maradása miértjét. Egy éjszaka, ugyanúgy figyelte a csillagokat, mint minden éjjel, és fényt látott. Vakító fényt, mely vonzotta. Az égen átcikázott, akár egy üstökös, de ez a fény gyorsabb volt annál. Egy pillanatra eltűnt, majd Farkas előtt jelent meg, elvakítva a szellemet. A fehér farkas érezte, hogy a lelke felemelkedik. A továbbjutás korai öröme járta át testét, ahogy várta, hogy újra találkozzon kedvesével. Csakhogy, hosszú sötétség után egy újabb lány testében találta magát. Egy lányéban, a huszonegyedik században. Messze Tibettől és a hegyektől. Egy olyan világban, ami hasonlított a régihez, mégis oly más volt. Az emberek itt nem tisztelték a természetet, nem hittek semmiben, és ölték, kihasználták egymást, megfeledkezve arról, kik is ők valójában. Megfeledkezve arról, hogy a természet és az érzelmek szerves részei az emberi létnek. Ezek a lények már nem is emberek voltak, hanem bűzős, olajos gépek, akik nem mondanak ki "szeretlek" szót, és akik nem ismernek senkit. Még önmagukat sem. Hogy miért került annak a lánynak a testébe? Nem tudni. Ő maga úgy véli, hogy meg kell tennie valamit. Talán ugyanaz a küldetésük a lánnyal, hogy mind a ketten tovább juthassanak a Szellemek világába. De ez már... a jövő zenéje.

2015 © Szabó Zsófia