© Szabó Zsófia
2017.02.12.
Már kiskoromban
éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. És tudom, sokan érzik így ezen a
világon. De én nem csak éreztem… én Tudtam. Tudtam azt, hogy nem ehhez a
világhoz tartozom.
Álmodni a legjobb
dolog az életemben. Mikor a párnára hajtom a fejem olyan helyeken találom magam
és olyan környezetben, ahova tényleg tartozom. Mint régi emlékek, vagy jelen
kori látogatások.
Aztán kinyitom a
szemem és itt találom magam ebben a valóságban. Még fekszem egy kicsit és
visszaemlékszem az álmomra. Még egy kicsit kapaszkodom abba az érzésbe, ami
hasonlít arra, mikor megtalálod a
tökéletes, legkényelmesebb ruhát a számodra.
Aztán csak tovább
megyek. Elindul a nap, elvégzem a feladataimat, találkozom emberekkel, dolgozom
azért, hogy elérjem a céljaimat ezen a világon, ebben az életben.
De van, hogy felnézek
az alkonyi égboltra, a kigyúló csillagokra. És ahogy leszáll az éj ez a
pillantás elég ahhoz, hogy újra máshol legyek. Megint úgy érzem, hogy nem ezen
a földön járok. Képeket látok, világokat. Talán emlékek, talán rám váró,
felfedezni való csodás helyek, melyek felülmúlják a képzeletet. Színesek,
fényesek, különlegesek.
De elveszem a
tekintetem. Félek, ha túl sokáig nézném, az a világ elragadna erről a valóságról.
Pedig most itt vagyok, még dolgom
van. Még sok emberrel kell találkoznom, még sok mindent kell tanulnom, még
sokat kell tennem ezért a világért.
És ugyanígy
folytatódik minden nap, folytatódik az életem. És olykor megint felkelek,
megint itt vagyok. És még ha a szívemben ott motoszkál az az enyhe keserű
érzés, az a fészkelődő, kicsiny magány, akkor se érzem magam igazán szomorúnak.
Mert tudom, hogy körülvesz valami, vigyáznak rám valakik, és ugyanígy egy
helyen, egyszer majd hosszú idő után, haza is várnak valakik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése