Tengeri farkas

− Szóval biztos ezt akarod?

− Igen, drága barátom. Vedd kézbe a tollad!

Marittimo di Lupo, kalózkapitány leült a székébe és vele szemben ülő költőre nézett. Barátja Giulio várta, hogy megszólaljon a kapitány és minden szavát lejegyzetelje.

− Sosem hittem volna, hogy egyszer elmeséled valakinek a történeted. Ráadásul még meg is örökítteted egy könyvben.

− Nem lesz meg ez egy könyv. Csupán kalózlétem előtti életem mesélem el. Két év eseménye. Bizony elég két év ahhoz, hogy egy ember élete véget érjen és más élet szülessen neki.

Életem virágában voltam. Szebb voltam, mint most. Bal szemem ugyanolyan sötétkék volt, mint a jobb, szemkötőre nem volt szükségem még. Jobb lábam is ugyanolyan erős volt, mint most a bal. Testemet nem csúfították sebhelyek.

Fekete hajamat mindig lófarokba fogtam. Jóképű fiatalember voltam. Még csak 19 éves.

A kormányzó fiaként előkelő rangban részesültem. Öcsém, teljesen más volt, mint én. Fekete hosszú haj helyett, szőke aranyló fürtjei voltak, az én sötétkék szemeim helyett tengerkék szemeket birtokolt. Arcvonásai finomabbak és angyaliak, nem úgy mint az én vékony, karakteres arcom. Csak ajkaink voltak ugyanolyanok.

A nők közt verhetetlen volt. Ő ezt tudta. Szépsége lehetővé tette, hogy kimerítse az életet. Falta a szerelmet és az élvezeteket. Mindeközben becsületes hírét megőrizte és kedvessége is örök volt.

Lelkivilágunk azonban teljesen különbözött. Míg én átlagos életre vágytam, családra, békességre és sikerre ő inkább akart lenni tengerész, bejárni a világot.

A nők között mindkettőnknek sikere volt, de velem ellentétben öcsémnek senki nem tudott ellenállni. Bár én nem voltam nagy hódító. Jobb szerettem élvezhető társaságot nyújtani, mint szenvedélyt és kisértést.

1512. Február 13. Nápoly

Február 13-án töltöttem be 19. életévem. Sok teendő volt. Mikor lementem a fogadószobába már mindenki sürgött-forgott és az esti bálra készülődött, mely az én tiszteletemre rendeztetett. Atyámmal találkoztam, de öcsém aznap reggelre még nem tért vissza az esti kiruccanásáról.

− Á, fiam! Minden remekül halad, isten éltessen! − köszöntött. − Sajnálom, de meg kell kérjelek -egyik cselédünk se szabad- hozz el nekem valamit.

Természetesen el is mentem érte. Visszafele futottam össze öcsémmel.

− Drága öcsém! Hát te merre jártál?

− Bátyám! − szólt lelkesen. − Isten éltessen! Neked intéztem valamit.

− Értem. Merre tartasz?

− Haza.

− Hát, akkor menjünk együtt!

− Mit viszel?

− Apánk kérte, hogy kézbesítsem. − nyújtottam át a levelet. Megnézte, hogy ki adta fel, majd visszaszolgáltatta.

Mindig is szerettem a testvérem. Ő is engem. Szerető testvérek voltunk, boldogok. Fiatalok és élettel teliek.

Az esti bál felhőtlen volt. A szokásos nép összegyűlt, gigantikus tortával köszöntöttek, melyet Nápoly legjobb cukrásza készített. Egyszercsak öcsém állt elém, miközben már mindenki a tortámat ette.

− Drága bátyám, mikor kapod meg az ajándékod?

− Hisz már megkaptam!

− Csakugyan? És mit?

− A fekete csatamént, melyet a múltkor néztünk a vásáron. Hát nem emlékszel?

− Tényleg! Ó én balga! Feledékeny vagyok. Talán azért kérdeztem, hogy átadhassam az én ajándékom? Látom kíváncsi lettél. Én ezt verettem neked a kovácsnál.

Odaállt mellénk egy szolga, ki egy hosszú dobozt hozott. A dobozban egy bélelt tartóban volt egy tökéletes kard, súlyra könnyed volt, viszont strapa bíró és nem túl díszes.

− Testvérem! − öleltem át.

Ma is itt van nálam, egyik legféltettebb kincsem ez a kard.

Az est további része volt a döntő, mely ide juttatott. A bál vége fele a tánc közben kerültem össze Beatrice-vel. Angyali volt. Aranyhajú és kék szemű. Szerelem gyúlt bennem, amint megláttam az enyhe pírt az arcán, mikor a szemembe nézett.

A bál után hiányoltam, jobban, mint bármit a világon.

1512. Augusztus 10. Nápoly

Megkértem angyalom kezét. Mindenki elégedett volt a döntéssel, hisz Beatrice a bíró lánya volt. Semmi akadály nem gördült az utunkba.

Az esküvő napját tűztük ki augusztusra. Minél hamarabb meg akartunk esküdni. Gyönyörű esküvő volt. A fehér paripák, az aranyos díszítésű hintó, a tűzijáték és a nagy tömeg örömkurjantása a legszebb és a világ eddigi legfényesebb és legnagyobb lakodalmává tette az esküvőnket. Rengeteg elismerést és jókívánságot kaptunk. De ez mind teljesen eltörpült a mellett a boldogság mellett, amit akkor éreztem, mikor újdonsült feleségem boldogságtól fénylő arcára néztem. Tengerkék szemeivel nézett rám és láttam szemében a hálát, a köszönetet, amiért szerelmemet neki ajándékoztam. Beatrice minden álmát valóra váltottam. Ez boldoggá tett.

Csakhogy naiv voltam.

1513. Május 19. Nápoly

És, hogy mit éreztem, amikor hírét vettem, hogy megszületett a fiam? A Petruccio keresztnevet ajándékoztuk neki, és nem volt nálunk boldogabb pár, amikor fiunkat kezünkbe véve, néztük vidám arcát. Egyik éjjel, mikor fiamat figyeltem, ahogy ránézve az anyját láttam átjárt a boldogság és könnyekben csordult végig az arcomon. Muszáj volt kiengednem a szeretet és a boldogság könnyeit, mert oly' mértékben megteltem vele, hogy nem bírtam magamban tartani.

Beatrice odajött hozzám és miután megtudakolta könnyeim okát ő is elsírta magát. Bár láttam arcán valamit, amit nem tudtam beazonosítani, valami nyugtalanítót, melyről nem vettem tudomást. Mára már tudom, ahogyan akkor ő nézett rám az szánalommal és sajnálattal volt tele. Az nap éjjel voltam ennek ellenére a legboldogabb. Lefekvés előtt még fiamra néztem, kinek olyan tengerkék szeme volt és olyan szőke haja, mint anyjának... és mint az öcsémnek.

1513. Október 20. Nápoly

Öcsém jelentette boldogságunk vesztét. Egy évig éltem úgy, hogy azt hittem az enyém a szeretett nő.

Beatrice sem tudott ellenállni a varázsának. Egy októberi, viharos estén kaptam őket rajta, amint fivérem ágyában fekszenek és, amint Beatrice megtöri a házasságunkat.

Mikor benyitottam ők megijedtek én pedig megdöbbentem. Megszakadt a szívem a látványtól és a felismeréstől. Mikor ők is és én is magamhoz tértem a cselekmények felgyorsultak. Beatrice bocsánatért esedezett és sírt. Öcsém elmélázott, aztán csak győzelmesen mosolygott. Én hírtelen dühömben előrántottam azt a kardot, melyet születésnapomra kaptam öcsémtől.

− Drago! − üvöltöttem rá és nekiestem. Hát nem csonkítottam meg saját fivérem? Míg ő lassan elvérzett én mindenről kivallattam feleségem. A gyermekem az öcsém gyermeke volt. És már az esküvő után elcsábult.

A zajokra azonban szolgák rontottak a szobába és éppen megállítottak, míg majd megfojtottam Beatrice-t. A felismeréstől, hogy börtönbe juthatok és szégyent hozok apámra elmenekültem.

Kalózzá lettem és Itália legrettegettebb kapitánya. Hogy senki ne tudhassa meg kilétem, felvettem a Marittimo di Lupo nevet. Nápolyban azóta is köröznek tettemért. Főként, hogy egy szolgálót is megöltem a felfordulásban. Hát nem fordult meg a sors kereke? Míg én "kalandozok" a nyílt tengeren öcsém otthon él az én családommal. Apám neve tiszta maradt, miután nyilvánosan is kitagadott. Nem tudta elviselni, amit Dragoval tettem.

...

− Ennyi?

− Igen.

− Az nem lehet! Ezért nem mész soha Nápolyba?

− Ezért.

− De mi lesz most? Beatrice-vel és az öcséddel?

− Ők boldogan élnek.

− És te csak céltalan hajózol? Nem fogod visszaszerezni azt, ami a tiéd volt?

− Az csak volt. Az életemnek vége lett. Ez a mostani életem.

− De még így se szabadulsz a múlttól, amico mio!

− Nem és halálomig nem is fogok.

− Mi legyen ezzel? - nézett maga elé Giulio, hosszú csend után, a lapokra, melyek előtte voltak teleírva.

− Tekerd össze, add ide és menj!

− Értettem, barátom. Mindenesetre sajnállak és szánlak téged.

− Te csak szánd magad és éld a saját életed! Most pedig menj!

~2013 © Szabó Zsófia