Szaladni, szaladni,
szaladni. Szaladni a széllel. Beszívni a közeledő tél illatát. Egészen a
tüdőmig, és meleg lehelettel kiadni. Érezni a hegyek moraját, az avar
recsegését. És futni, futni, megfeszített tempóban. Futni, szaladni, mintha a
világból el tudnék tűnni. Kiüríteni a fejem, elfeledni mindent. Csak futni,
szaladni. Érezni a fájdalmat a lábamban, érezni, ahogy a tüdőm szétszakadni.
Csak futni, szaladni…
Míg elhagyom magam
mögött a könnyeket.
Míg a kimerültségtől
már a kiáltásom is elnémul.
Futni, futni,
menekülni.
El akarok menekülni.
Elmenekülni minden
elől.
Egyedül, menekülni,
mindent hátra hagyni.
Érezni a tél illatát.
Érezni a hó hidegét.
Érezni a téli sivárság
ürességét.
Rohanni, míg a
kimerültségtől el nem esek.
Míg térdre nem hullok a
hóba…
Nem fekszem a hátamra
és nézem a kerek holdat.
Látni a leheletem.
Érezni a szétrepedni
vágyó tüdőmet.
Nem gondolni semmire és
nézni a csillagos eget.
És eltűnni az univerzum
végtelenében.
Hadd szaladjak, míg nem
sírok. Hadd meneküljek, míg le nem rogyok.
Hadd kiáltsak
segítségért a szélbe. És hadd érezzem, hogy átölel a tél.
~2015-2016 © Szabó Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése