Őrző

Minden történet egy nagy változással kezdődik a főszereplő életében. Ugyanígy az én történetem is. Amely a halálommal kezdődik.

Erdélyben voltunk, nyári vakációzni. Voltak ott ismerőseink. Nagyon vendégszeretőek, bár unom, ha folyton rám szálnak valami cukorkával, vagy egyéb aprósággal. Viszont az ételük eszméletlen jó. És annyit ehetek, amennyit akarok. A harmadik napon elmentünk a nyaralójukba. A felnőttek leültek beszélgetni én meg egy farönkön ücsörögtem és elkalandoztam. Mennyire is vágyom én egy igazi nagy kalandra! Aztán egyszer csak odajött hozzám anyám a két poronttyal, akik ugyebár a vendéglátó család tagjai. Sose értettem, miért bízzák a gyerekeket egy idősebb gyerekre. Ugyanolyan gyerek vagyok, és mit kezdjek a másik kettővel, akiknek az ízlésük és a kedvük is teljesen eltér az enyémtől.

A lényeg, hogy bújócskáznom kellett velük. Már épp kezdtem unni, amikor nekem is el kellett bújnom. Mit volt mit tenni: be is mentem egyből a közeli erdőbe. A sötét fák már lázba hoztak én meg egyre beljebb mentem. Szinte csak úgy vonzott a természet. A madarak csicseregtek, a fény itt-ott áttörte a lombokat. Én meg egyre gazosabb helyeken csámborogtam. Már fél órája el voltam tűnve. Törtem át a sűrűben, a farmerom kiszakadt, a fekete, rövid hajam tele volt, mindenféle gubanccal és növénnyel.

A fehér pólóm, meg már tiszta mocsok volt. Aztán végre elértem egy házhoz. Nem is ház, inkább egy romhalmaz. Szemügyre vettem. A nagy bozótosban ki tudtam venni egy még félig-meddig épp pajtát, a beomlott ház mellett. Mivel ilyen jó állapotban volt kíváncsiságom már becsalogatott. Az ajtó nyekergett és mohával volt belepve. A pajta belülről irdatlan büdös volt. Hulla és ősrégi trágya keveredett a penészes szalmával. Néhány boksz volt a falak mellett. Benéztem a bokszokba, ahol néhány tehén és egy ló csontjaira leltem. Körülnéztem, majd megláttam a korhadó létrát, ami a tekintetem felvezette a padlásra. Valami csillogó tárgy verte vissza a félig leomlott tetőn beszűrődő kevés fényt. Biztos valami drága medál, vagy e féle, ami legalább már 20 éves. Mentem volna ki az ajtón, amikor valamilyen okból irányt váltottam. Megragadtam a létrát, ráléptem az első fokra. Már éreztem a belsőmben, hogy ennek nem lesz jó vége. Mégis elég biztonságosnak tűnt. Hangot se adott. Tovább is mentem, egy-két fok megroppant, majd felértem. Mikor megláttam az üvegszilánkot, már indultam is lefele a létrán. Éreztem, ahogy elválik a padlás deszkáitól és hátrafele dől. Nem volt menekvés. Egy hatalmas puffanással a padlón voltam, rajtam a létra. Mindenem fájt, a fülem sípolt és éreztem, ahogy a vér eldugítja a hallójáratom. A látásom homályos lett, a létra nyomta a tört bordáimat. A csípőm és a lábam lüktetett. Nehezen és fájdalmasan vettem a levegőt, míg végül az utolsó szuszogás végett eltűnt minden.

Sötét helyen találtam magam. Nem éreztem hideget, meleget. Nem láttam semmit. Csak süvítő hangokat hallottam. Néha fura hörgés is belevegyült. Mintha lebegtem volna. Függőlegesen. Próbáltam tapogatózni, de semmit se éreztem. Próbáltam talajt fogni a lábammal, de semmit se találtam. Hát mi történt? Hol vagyok? Meghaltam az fix. De miért is képzelem én a nagy semmit? Vagy nem is képzelem… Talán tényleg ez a nagy semmi. Más szóval én nem is vagyok itt. Én már semmi sem vagyok, nem létezem. Ennél jobbat sajnos nem tudtam kilogikázni. A mellkasom egyszer csak összehúzódott, majd kifele kezdett feszíteni, a lábam, mintha le akart volna szakadni, a hörgések hangosabbak lettek, majd elhaltak, végül zuhanni kezdtem, a nagy semmibe. Majd padlót fogtam. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy földet értem. És végül rájöttem miért van sötét… Kinyitottam a szemem, és a furcsa látvány úgy hatott rám, mintha egy sci-fi filmbe csöppentem volna. Hogy miért? Felálltam, majd szemügyre vettem a tájat. Homokos, vörös köves földön álltam, ahogy körül néztem, mintha megrepedt volna a föld, úgy álltak ki itt-ott a felszín töredékei. Akkor volt a legmeglepőbb kép, amikor felnéztem. Az még hagyján, hogy egy kietlen tájon vagyok, ahol csak széttört földkéreg van, nuku növény, a szél se fúj, de hogy az égen sárga sávok keresztezték egymást a bolygó ívében, az nem semmi. Olyanok voltak, mint valamilyen áramlatok, talán azok is voltak. Ezt a látványt fűszerezte az, hogy a napot helyettesítő fénysávok mögött csillagok helyezkedtek el. És, ami a csillagos mintázatot megtörte egy holdszerű barna bolygó, kráterekkel, de olyan közel, hogy csak a negyede látszik. Mellette egy simább felszínű kék bolygószerűség, ami kicsit kisebb, ugyanis távolabb van. Ekkor átnéztem a másik oldalra, ahol egy újabb ilyen bolygó volt kráterekkel, csak kékesszürke felszínnel és annak a fele látszott. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: Hol a béka feneke alatt is vagyok? Hát jó, egy kicsit bámészkodjunk, majd neki a kietlen vidéknek. Mászkáltam én ide-oda, amerre kedvem szottyant, de csak a kiálló kéregtöredékek kinézetei változtak. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, szomjas. Semmi bajom nem volt, friss voltam és üde. Bóklászás közben gyártottam magamnak egy összeesküvés elméletet, miszerint csak elájultam és az agyam megkímél a fájdalomtól, egy ilyen fura helyre száműzve. Szóval üljünk le és várjuk, hogy a műtőasztalon ébredjünk a defibrilátor nyomaival a mellkasunkon. Hát ücsörögni azt lehet, de ilyen sokáig… mennyi is az a sokáig? Na és akkor sprintel el melletted, az agyad legújabb kreálmánya, egy dinoszauruszon lovagló fehér köpenyes férfi, szőke hosszú hajjal, krix-kraxokkal a jobb szeme körül, ami mellesleg zöld volt, míg a másik kék. De hogy még a dinó be is fékezzen és rükvercben megálljon melletted, az már mindjárt nem stimmel. A szöszi meg csak úgy természetesen nyújtja a kezét, hogy felszállj mellé. Nem tudom miért, a kezem magától mozdult, hát nem bele a krapek pracliába? Az meg csak úgy felrántott a raptorjára és elcikázott velem. Hát, ha már itt vagyunk:

− Hol vagyok és te ki vagy? − dadogtam, mint egy csirke, aki nem tudja, hogy a pitvar kellős közepén áll. Habár zötykölődtem ezen a gyíkon, mégis lehetett simán beszélni, ha nagyon akartam.

− Ez az Emlékek bolygója. A nevem Emánuel.

− Ahaaaa… − mintha beugrott volna, hogy hol is vagyok. De tényleg: Hol vagyok, most komolyan?

− Meghaltál, a lelked ide került. Mindjárt viszlek is a Császárhoz.

− Császár?

− Az Emlékek Császára. Ő mondja meg, hogy mi legyen veled. − Hát elfoglalt lehet…

− Remek! Most meg már fő-mukikat képzelek egy bolygón, aminek a neve kínai számomra. Mikor olvastam ilyen sok sci-fit? Hát zötykölődtünk tova, ezzel az Emánuellel. Mi is a vezetékneve?

− Megérkeztünk. − lepattant a gyíkról én meg utána. Nézzük csak hol is vagyunk… Egy hatalmas nagy bástya, melynek a párja valahol a fal végén van, ami kb. meglehet 1 km is. Várjunk csak... Hátranéztem, majd fel… Egy vár a nagy büdös semmi kellős közepén? Emánuel a csuklómnál fogva ráncigált befele, mintha valami sürgős dologról késnénk le majdnem. Néha éppen, hogy nem estem el, mentünk a folyosókon, amelyek üresek, csak a vörös szőnyeg volt, amin sétáltunk. Nem is tudtam, hogy ennyire nagy szám vagyok. Sehol egy lélek, ablak volt, minden folyosón nagyjából kettő. Csóró egy kastély az szent. Utolsó folyósón balra, egy benga nagy ajtó… mi az, hogy ajtó? Ez egy kapu! Ráadásul fém… Az ajtó kinyílt.

Egy hatalmas terem tele emberkékkel, tolongtak meg minden. A terem másik végén, ami nagyjából… hát… baromi messze volt, egy jóember ücsörgött, hatalmas fekete karosszékében. Jó magas volt, nem tagadom. Nem akartam megtudni, mekkora állva. Fekete hosszú haja volt, hosszú fekete kabátban volt és napszemüveget hordott. Emánuel betuszkolt a tömeg kellős közepébe, majd intett nekem, hogy menjek tovább.

− Nagy Uram! − szólt alázatosan, annak a tekintélyesen nagy embernek.

− Sir Emánuel − Üdvözlésként a neve is elég neki úgy tűnik. Bár egy „Szia” rövidebb.

− Íme, itt az elkóborolt lélek.

Elkóborolt? Én? Lezuhantam a semmiből a semmibe! Az emberek, kicsit félreálltak, hogy helyet adjanak nekem. Én meg odaálltam a Császár elé (hisz más nagyon nem is lehetne a Császár), és Emánuel lenyomta a fejem. Majdnem lefejeltem a követ, de rendben, nincs harag.

− Szóval te vagy az elkóborolt lélek.

Nagyon nem tudtam szólalni, ugyanis a szám meg se moccant.

− Mi történt veled?

A szám ím felszabadulá és löktem a rizsát a létráról, meg a zuttyról és a puffról. A Császár elgondolkodva nézett a szemembe. Emánuel vállon ragadt és kikísért a teremből. Az utolsó, amit hallottam a feléledt pusmogás volt.

− Hogy hívnak? − kérdezte, miután a fülem sípolása abbamaradt a kapu becsapódásától.

− Ulrik. − gondolom, a vezetéknevemmel nem megy sokra.

− Gyere velem! − Volt más választásom? Hát nem! Egy szobában találtam magam, mikor Emánuel becsukta az ajtót. Szép kis faágy, mit ne mondjak. És ez a szekrény is szépen ki van faragva. A szőnyeg a bordó virágmintázatával egész fess volt. És egy szép fehér kandalló. Lehet, hogy nem voltam fáradt, de amint az ágyra ültem már elaludtam.

Egy karddal ébredtem a kezemben. Egy karddal! És nem is az ágyamban, hanem ennek a kietlen bolygónak a kellős közepén. És még éreztem, ahogy valami lóg a hátamon. Nézhettem én hátra, de semmi. És amikor a fejemet jobbra lendítettem, miközben egy hatalmas vörös óriás tartott felém, a szájában hatalmas, kilógó vaddisznószerű agyarakkal és, habár az egész szemgolyója sárga volt, mégis úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, a hírtelen megnőtt fekete, immár hosszú hajam a vállamra lendült. Még a szerkóm se volt valami kényelmes, de mivel azzal a döggel foglalkoztam, nem is nagyon törődtem a fura ruhával. A testem magától mozdult az óriás felé én meg kétségbeesetten ordibáltam a fejemben, hogy „Állj meg láb!” De nem állt meg, neki az óriásnak. Hihetetlen nagyot ugrottam, talán nagyobbat, mint Neil Amstrong, amikor a holdsétát tette. Az óriás feje fölött elrepültem, majd esés közben a hátán beleakaszkodtam a trikószerű rongyba, amit hordott és a lábammal elrugaszkodtam a hátától. A kardot felemeltem és a tarkójába mélyesztettem. A szörny felordított én pedig leugrottam róla, ő előre dőlt és, ahogy elnéztem nem is fog felkelni. Tapsolást halottam a hátam mögött. Lassan és egyenletesen csapta össze a tenyereit Emánuel. A szája mosolyra húzódott és büszkén nézett rám. Végül visszanyertem az irányítást a testem felett és egyből letámadtam.

− Ez mi volt? − förmedtem rá.

− Egy óriás. Már az ötödikkel végeztél! Gratulálok!

− Öt… öt? − nem hittem a fülemnek. − Na jó, álljunk le! Mi folyik itt? Az előbb még a szobában aludtam az ágyon aztán itt voltam, teljesen más külsővel, miközben egy benga nagy szörny rohant nekem.

− Hát nem emlékszel? Kijöttél a szobádból, miután kialudtad magad. Ebben a ruhában, a karddal a kezedben.

− Mi? − már tényleg nem értettem.

− Habár megértelek! Én se emlékeztem rá.

− Mi van? − még mindig fogalmam se volt.

− Az Elkóborolt lelkek, mint te meg én olyan túlvilági életre haltunk, hogy megvédjük a lelkeket a sötét erőktől, amelyek a bolygó felfedezése után eljöttek, hogy elpusztítsák ezt a világot.

Ez már tényleg sci-fi.

− Te egy Őrző vagy! Fel nem fogtam, mit mondott.

− Vegyük át. − összegezzük, mi is a szitu? − Én meghaltam…

Emánuel bólint.

− Ez az a bolygó, ahol a halottak lelkei élnek, az Emlékek bolygója.

Emánuel bólint.

− És én nem oda kerültem, ahova az ideérkező lelkek szoktak, hanem a semmi kellős közepére.

Emánuel megint bólint.

− Ez azt jelenti, hogy egy olyan lélek vagyok, aki az egész túlvilági halálát azzal tölti, hogy ilyen szörnyeket öl le.

Emánuel ismét tapsol.

− Gratulálok. Általában az új Őrzőket folyton győzködni kell, hogy meghaltak és ez a sorsuk.

Nem bírom tovább… Elájultam.

Az ágyamban ébredtem. Huh… csak egy idióta álom volt. Körülnéztem. Hát ez nem az én szobám. Ez az a szoba volt, ahol Emánuel kísért a Császárnál tett látogatásom után. Felálltam az ágyról és a tükörhöz mentem. Hosszú hajam volt, fekete. A szürke szemem megmaradt, de a magasságom drasztikusan megnőtt és a vállam is szélesebb lett. Ez aztán a testalkat! A lesújtó csak, hogy legalább 20 évet öregedtem. Viszont enyhítő körülmény, hogy ilyen hasfalam sem volt még. Mellkasomon feszülő fekete trikó és immár erőtől duzzadó lábamra simuló fekete bőrnadrág. Lábamon ugyanolyan egyhangú fekete csizma, mely szára az egész vádlim magába foglalta. Mi ez a gyászinduló? Hátra néztem, az ágyon ott hevert a kardom. Felkaptam és szemügyre vettem. Az kard hüvelye fekete volt, szürke fogásán az ujjak helyei megvoltak, keresztvasa ezüstözött volt, ugyanakkor egyszerűen keresztezte a kardot, elválasztva a pengét a fogástól. Az egész kard olyan volt, mint egy fordított kereszt. A kardot visszadobtam az ágyra, majd a szekrényhez mentem és kinyitottam. Na, öltözzünk át kényelmesbe… Egy feleakkora póló és farmer köszönt vissza a szekrényből, mint amekkora lettem. Szemembe lógó hajtincseimet egy sóhajtó fújással megigazítottam. Kivettem a nadrágot és a pólót, majd ledobtam a földre, a szekrény alján egy láda kacsingatott felém. Szimpla bordó színű faláda volt, kivettem és kinyitottam. Vajon mi nem volt benne? Semmi értékes csak egy könyv, melynek bőrkötését aranyló betűk díszítették. Természetesen olyan írással, amit én még életemben nem láttam. Immár nem nagy meglepetésemre mégis el tudtam olvasni, viszont nagyobb meglepetésemre szolgált a tartalma: Sir Ulrik. Kinyitottam. A könyvben megsárgult lapok foglalták magukba a bolygó történetét. A lelkek áramlását, a szörnyek megjelentét és az én megérkezésem. Megadón becsuktam a könyvet. Szóval ez van és kész, mi? Beleszólás nincs. De… Felálltam és felkaptam a kardot. Jó bulinak nézünk elébe. Kaland, jövök!

Így kezdődött az én történetem. Egy nagy változással.

~2012 © Szabó Zsófia