Az Ég még egyszer

Saját kép

Szoktatok felnézni az égre?

 Ott, arra a kék óriásra,

 Arra a végtelen óceánra,

 Amin a madarak szárnyalnak.

Ha nem, hát tegyétek!

Tekintsétek meg a kis pamacs felhőket;

 Azokat a kis lényeket;

 A rejtett világokat, amit a képzelet

 A felhőkkel alkot!

Lássátok az alkonyat szirmait bontó színét,

 A narancs vörösét, a rózsaszín liláját;

 Ahogy az alkonyuló nap még utoljára csókot dob a felhőknek;

 Ahogy a világ felét sötét felhők uralják, elhozva az éjszakát,

 És a másik felét aranyba öltözött fodrok, rózsaszínű víztükrök!

Hát nem gyönyörű!?

Szoktatok felnézni az égre?

 Egy borús napon a szürke felhőkre?

 A köztük ritkásan elő bújó kékre?

 A kéket világossá festő nap sugaraira?

Szoktátok nézni az eget, ha utaztok?

Távolban, ahogy a nap sugarai, mint isteni lábak

 fényükkel végigsimítják a puszta földet. Ott a távolban!

Egy nyári napon az úszó bárányfelhőket,

 mint sok ezer szigetet,

 melyek árnyékukkal mintázzák a vidéket.

Mikor én felnézek, még nappal is,

 Érzem a lábam alatt a Földet,

 Mely apró bolygóként lebeg valahol, a semmiben.

Érzem, ahogy lebegek, körülöttem a csillagok,

 a végtelen sötét hatalmassága,

 Ijesztő mivolta és végtelen csodálata.

A csillagok. Melyekre, ha jól figyelsz, láthatod,

 Ahogy vándorolnak az éjszakán át,

 Több ezer világot foglalnak magukba,

 Rejtélyt, felfedezni való ismeretlent;

 És a létezés örök titkait.

És ott a Hold!

 Az égi Anya, aki szüntelen figyel minket,

 Megóv, és fényt ad az éjszakában.

Hát mindez nem gyönyörű?

Szoktátok nézni az eget?

Ha nem, hát tegyétek!

2016-02-11 © Szabó Zsófia