Futok és szaladok. Mosoly az
arcomon, könny a szememben és a nap fele rohanok. Nem látok mást, csak a zöld
gyepet és az alkonyodó napot. Úgy érzem, elérem. Ma elérem, ma sikerül.
Kinyújtom a kezem, de mikor megmarkolnám a napot, azt az égi csodát, az aranyló
drágakövet, elbukom, és remegő lábakkal térdep’lek le a talajra. Szám esztelen
mosolyog, szememben a könny megül. Ma sem sikerült. Felnézek az alkonyi napra.
De holnap elkaplak! Isten bizony, elkaplak! Se tegnap, se az előtt egyszer se,
de holnap… holnap biztos meglesz!
Fáradt lábakkal sétálok és az
erdőben járva már a telihold sugara üt át a lombkoronán. Ma sem sikerült,
mondom mosolyogva, és egy cseppet se bánva. Persze tudom, hogy a Napot nem
lehet elkapni. Mégis minden nap megpróbálom, mert pusztán a próba és a hit,
hogy egyszer sikerül örömmel tölt el. Amikor futok, és érte nyúlok, abban a
pillanatban csak én és a Nap vagyunk a világon. Minden magam mögött van, és
egyedül érintem meg kezemmel a sugarakat. Olyan, mintha összekulcsolnám vele a
kezem.
A Holdra tekintek. Holnap
elkapom, kiáltom a Holdnak, mintha neki tett ígéret hajtana. Amikor
összekulcsolom kezem a napsugarakkal, az ugyanolyan, mint mikor behunyom a
szemem és érzem, hogy a lábaimmal a hold felszínét taposom. Olyan bensőséges
kapcsolatot érzek feléjük, mely nem fogható se barátsághoz, se szerelemhez, se
családi vérkötelékhez. Épp ezért a hajsza lényege a kapcsolat, amit olyankor a
Nappal teremtek, és a Hold fényében fürödve ugyanezt érzem.
Az érzés, mely hatására úgy
érzed, az istenek a gyámjaid, a támogatóid, a barátaid. Hogy úgy érzem,
Földanya kegyeltje vagyok, ha megérintem egy fa kérgét. Ha pedig felnézek, és a
csillagokat látom fölöttem, érzem magam körül az űr végtelen, rejtélyes,
riasztó, ugyanakkor fenséges sötét végtelenét.
Tisztelettel adózom nektek,
hogy a részetek lehetek! Tisztelettel adózom a kincsért, melyet magamban
őrizhetek. Köszönöm, hogy mindezért sosem vagyok egyedül, s örömkönnyel
térdepelhetek elétek. Hála, amiért megszólítottatok, Nap, Hold és Csillagok.
Ölelő Földanya, dalom néked éneklem, és remélem, egy nap mindent viszonozhatok.
És hű, nemes farkas, ki
lelkemben élsz és égsz, köszönöm néked utam egyengetését.
Nyakamban lógó kristályt
megmarkolva letérdelek az erdei templomban, s egy fa előtt, mint oltár előtt
csókot küldök mindennek mi szent, és homlokommal érintem mindent mi értelem.
Mert értem. Valami ősinek a
része vagyok… És holnap újra szaladni fogok. Holnap újra kinyújtom a kezem… és
holnap elkapom!
2016/07/01 © Szabó Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése