A galamb és a farkas

Volt egy galamb és volt egy farkas. A galamb gyönyörű fehér tollakba öltözött, míg a farkas rejtelmes fekete árnyakba. A galamb szárnyakat kapott, hogy minden rossz elől elrepülhessen, a farkas pedig agyarat, hogy harcoljon létjogáért.

Idővel a galamb az emberek kegyeibe férkőzött. A béke, a szabadság és a szerelem jelképe lett. Míg a farkas a gonoszság és a mohóság szimbólumává vált.

Az idő telt és a farkas már nem tudott harcolni. Az emberek elfogták és ketrecbe zárták. A galamb ekkor leszállt elé és szóba elegyedett vele.

„Látod, Farkas, kellett neked megölni azt az ártatlan bárányt.” guruppolta fejcsóválva.

„Ha az éhség mar és a lassú bárányt nem védelmezi az ember puskája, muszáj kockáztatni.”

„Kereshettél volna más élelmet.” sajnálkozott tovább a galamb.

„Könnyen beszélsz, te galamb! Sose kell keresned vagy vadásznod. Az emberek etetnek téged csak mert szép vagy.”

„Nem kéne, hogy az irigység rosszmájúságra sarkalljon.”

„És ha bajba kerülsz, − folytatta a farkas − csak elrepülsz és vissza sem nézel. De nekem küzdenem kell az életemért és a szabadságért.”

„Ez nem igaz, Farkas! Csak irigykedsz a szárnyaimra!”

„Irigykedhetnék, de nem lennék emberek kutyája.”

„De szabad akarsz lenni! Hódolj be és elengednek!”

„Aztán leölik családom, bőrüket hordják és jajongásom is elnémítják.”

„De te élnél!”

„Galamb, Galamb… Olyan álszent vagy! Kannibálmód megeszed társaid, de az emberek erről nem tudnak. A fehér tollaid megtévesztik őket, ahogy az én fekete bundám is. Kijelentenek Sátán kutyájának, és egy kannibál keresztényt többre tartanak, mint egy hűséges és gondos családapát… Hát ilyen vagy te és a te embereid!”

A galamb megelégelte a farkas szavait és félve, hogy az elmondja titkát az embereknek bekötötte a farkas száját, míg az aludt. Sajnálkozó sóhajjal nézte végig másnap, amint az emberek lelövik a farkast. „Látod, Farkas? Be kellett volna hódolnod… míg esélyt adtam rá!”

~2013-2014 © Szabó Zsófia