Ígéret a Napistennek

© Szabó Zsófia

2013-12-09

Megláttam végre az igaz valót.
Magam elé tekintettem a víz tükrében:
Elengedtem minden rosszat és csalót.

Mert nem ez vagyok én, nem ez akarok lenni.
Más… másmilyenné kell válni!

Ez az én helyem, a tölgyfa spiráljánál,
a Nap alatt,
hogy szeressen és tiszteljen,
melengessen, éltessen.
Én is szeressem, tiszteljem,
melengessem.

Önzésem elengedtem,
önzetlenségem beengednem.
Minden hibáim felismertem.

Hogy visszaadjam azt, amit kaptam,
fájdalmam elfogadtam.
Hogy szerelmem átérezzem,
sötétségem elengedtem.

Félelmeim elesettek,
bizakodok, reménykedek.
Elfogadás szilárdít meg.
Emberek mellett fény lehessek,
fénybe menet szép lehessek,
dús bundával ékeskedjek.

Nap! Korongod süt le rám,
spirálod óv és vakít el.
Átérzem már minden bús panaszát
minden kísértet-lénynek.
Hát vezekeljek és tisztuljak meg!
Fájdalmam oltalmától kíméljek meg
állatok ezreit,
s a fák legnemesebb ágait.

Szerelmem istenét érintsem meg.
Itt vagyok, s ha néha vissza is riadnék,
mert ismeretlen tájék terül elém,
merészen lépek dús talajára
- bár félek, - nem riadok hátra,
mert belőle nőttem én is.

Tiszta, szép, zöldellő, dús fenyőágak.
Magam vagyok sorsom kovácsa.
Magamat nem engedem gyászba.
Lelkemen segédkezek.
Hiúság, kételyek!
Engem nem fenyítenek!
Megyek előre, lábam lép,
lép rendületlen.
Mint egy büszke és nemes égi erő.
Én vagyok a Nap, a Hold, és az Erdő.