Azt hinnénk, ilyen csak a
filmekben történik. Gondoljuk, hogy az ilyen történések számunkra csak fekete
betűk egy fehér felületen. El se tudjuk képzelni, hogy szemtanúi leszünk…
CSATT!
A hosszú dudálás a kerekek csikorgásával
olvad kaotikus szimfóniává, amely csak egy dolgot üzenhet. A hangjegyeket
vérből írja ki a szürke aszfalt. Ott állva már nem fekete betűk fehér
felületen, hanem vörös, kaotikus, ősi jelek, egy szürke, forró felszínen.
A lány haja úgy terült szét a
saját vérében, mint ahogy a fűzfa ágai belelógnak egy tó vizébe egy tavaszi
délutánon. A törött csontok, a szétszakadt bőr, az embertelen tekintet, mind
túlvilági lényként látogatja a mindennapi ember életét.
A nagyvárosban senki nem kapja
fel a fejét a mentő hangjára. Minden órában hallani, mindig máshol, mikor az
embereknek mindig más a dolguk. Sietnek, nem törődnek azzal, hogy egy rohanó
élet a sokból véget ért, vagy véget fog érni.
Én pedig most ott térdelek egy
ilyen élettelen élet előtt.
Üresség, hitetlenség örvénylik
bennem és nem tudom felfogni, mi történt. A mentősök eltolnak, a kamionos
jajveszékel, az anyósom pedig a földön kuporogva sír. Én pedig nem tudom
feldolgozni.
Amelia…
Leperegnek előttem az emlékek.
A kergetőzés a hólepte fák között, az ölelkezés a tó partján tavasszal, a
nevetése szex után, az influenzától meggyötört tekintete. Az eljegyzés és az
esküvő. És az egyetlen még, ami az eszembe jut az egy wiskey jégkockával. Sok
pohárral.
Egy magában iszogató férfi a
kocsmában a sztereotipizált alkoholisták gyöngyszeme. Éppen csak nem sírom el
bánatom a pultosnak. Nem akarok róla beszélni, nem akarok róla tudomást venni.
Velem nem történhetett ilyen.
Mit érezhetett? Az utolsó
pillanatban? Eszébe jutott, hogy meg fog halni? Vagy hirtelen véget ért minden,
nem tudja mi történt vele? Ott voltam az utolsó emlékei között?
Ellentmondásosan kínoznak a
kérdések, az elmélkedés és a tény makacs megtagadása. A földön ülve, betépve
csak egy szánalomcsomag vagyok, akit elfelejtett kézbesíteni a postás. Kopognak.
Lelkesen nyitom ki: - Amelia?
Nem. Megint nem ő az… Három
hónapja nem jön haza. Aggódom érte. A rendőrök nem hajlandók megérteni, hogy a
feleségem nem meghalt, hanem eltűnt és nem jön haza. Megcsal? Lehet, hogy
megcsal. De miért tenné? Miért nem jön haza?
A fehér ruhás urak közre
fognak és kivezetnek a házból. Beültetnek egy kocsiba. Nem ellenkezek, úgy
sincs jobb dolgom.
Nem, doktor úr, nem
maradhatok, vár a feleségem. Bármelyik percben hazaérhet. Ugyan, dehogy halt
meg! Ez a feltevés nonszensz…
Én pedig ott vergődök az
elmegyógyintézet egyik ágyán, az ápolók lefognak, szemeimből könny folyik, és
egy dolgot üvöltök: Amelia, Amelia.
Haza kell mennem és várnom. Ha
nem talál ott, nem jön vissza hozzám. Amelia!
©
Szabó Zsófia
2015/02/22
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése