Látomás

© Szabó Zsófia

2016-01-01

Álltam ott, néma, szótalan;

S ha lábam alá néztem,

Az érzések víztükrében

Magamat láttam

S magam mögött a végtelen mélységet,

Melybe belenézni félek.

Ott a Hold, alattam;

Lábam körül pedig cseresznyefák virágzanak;

S egy csalfa szirom megpihen a vállamon,

Mielőtt a holdfény jeges éjszakájának,

hűvös, őszinte szele elröpíti azt.

Lábam a végtelen mély víz tetején,

A holdfényes tavon,

A hideg éjszakában.

Dermedten sóhajtok.

Fel nem nézek, csak le, de nem a mélybe;

Még nem.

Csak az arcomat;

Azt az ezüst-kék szemet, a barna hajat;

Majd szemem zöld lesz és türkiz,

Hajam homok és barack;

Változom, ahogy a víz minden cseppje,

Cseppről cseppre,

Borzongat a táj és én csak állok;

Némán állok.

Figyelek, majd felnézek.

A víztükör szélén egy farkas lefetyel,

s bundája négyszínű, szeme égkék, és rám néz.

Azt mondja: jer ide, jer tovább!

Ne állj ott oly’ ostobán!

De én tudom, csak a vízen maradhatok;

Ott lépdelek, megyek a parthoz, a farkashoz.

Annak mancsa a földet éri,

párnái a nedves sárba huppannak, és azt mondja:

Lépj, ide, lépj a nyomomba!

És akkor lelépek a víztükörről, az ő nyomába.

És elindulok, egy végtelen álomba.