Szerelmemnek szerelemből

© Szabó Zsófia
2014-03-18

Ahogy látlak, nyakadat érinteném;
hallom a hangod, és a hajadba fúrnék.
Bőr a bőrhöz – hozzád simulnék;
Megérintenélek, s te megérintenél.

Ölelnélek, dobbanó szívvel;
Kérném, hogy soha ne engedj el!
Ahogy veled szemeznék, teliholdas éjszakán,
Úgy lennék nappal fénylő, kinyílt virág.

Álmodtam már veled szenvedélyes álmot;
Lábam elé helyezted az egész világot.
Te vagy a mindenség, minden mi vagy nekem;
Minden, mi ellentét, minden mit kerestem.

Veled vagyok egész a félben.
Veled vagyok fény a sötétben.
Veled érzek ezernyi érzést;
S meghitten vágyok ezeregy érintést.

Mi nékem te vagy, legyek az neked;
Ezernyi ágú tölgyfa lombja.
Hadd adjak neked örömöt, mit nekem okozol;
Hadd legyek fülemüle, mi csak neked dalol.

Hadd mondjam el neked, mi vagy számomra;
Hadd írjak ódát a felhők fodrába;
Hadd élvezzem minden pillantásod,
Hadd élhessem veled e gyönyörű világot.

S ha tovább megyünk, akkor se szakadjunk el!
Nélküled elmenni oly’ hatalmas teher;
Nem akarom elengedni sohasem a kezed;
Nem akarom elveszteni sohasem a szemed.

Hogyan mondjam el mi vagy te számomra?
Érintéssel, szóval, netalán lúdtollal?
Hogy mondjam el, mi egyetlen vágy, mi bennem él?
Hogy szívem, szívedhez ezer mérföldig elér?