Az Ég

Saját kép

Álomból született tán?

 Az ég meg oly kék, és megnyugtató;

 Végtelen óceánként takarja be

 a végtelen univerzum rejtett csillagait.

Oly ragyogó kék;

 A naptól kölcsönzi színét;

 És fehér pamacs felhőkkel,

 Mint úszó, lomha szigetek,

 Őriznek magukban távoli világokat.

Végtelen, melyen a madár

 szabadon szárnyalhat,

 Korlátok nélkül,

 Épp csak az éhség űzi

 Mindig, újra és újra a földre.

Megrögzött festő vagyok.

 A felhők és az ég az én múzsám,

 De olykor-olykor, egy-egy patak,

 Vízesés vagy zsombékos,

 Egy-egy madárka, vagy csenevész fácska

 Az ecsetem végére szökik.

Mily’ kellemes betolakodók!

 Talán Isten is így teremtette ezt a világot.

 És talán az Ördög volt az, ki füstös hamufolttal csúfította el.

Talán fogta, és a fákat szénné gyúrta

 egy részét, majd füstté fújta,

 egy részét műanyaggá és gumivá változtatta.

A zöld levelekből bankjegyet csinált,

 Az állatokból terméket,

 És az emberekből értéktárgyat.

Itt már minden értéktelen trófea;

 Örömtelen kín-mosoly;

 Otthontalan otthon.

Eltávolodott emberek, kik

 Üvöltéssel próbálják elérni egymást,

 Mégis, messzebb ijesztik

 El a másikat maguktól.

De az eget –

 Az eget nem gyúrta semmivé;

 Az ég úgy maradt, kéken;

 Még ha nem is látni a porfelhő felett,

 De az ott van.

 Még mindig, ugyanolyan kéken.

2016/01/18 © Szabó Zsófia