Az
emberek… olyan magányosak, és elhagyatottak. Állok a peronon és nézek fel a
csodálatos égre, ahol a felhők mögé bújt nap varázslatos festőként színezi be a
felhők szegélyét. Olyan, mint amiről az ember azt gondolja, ilyet csak
különleges helyeken láthat, mint a tengerpart, vagy más egzotikus tájak,
melyekről úgy véli, nem jut el hozzájuk. Felemelem a fényképezőgépem és
elkészítem a képet, a tökéletes kontrasztot: az égi csodát, és alul, az
árnyékos, komor peront, ahol az emberek mind-mind lefele néznek a szürke
aszfaltra. Lövök még kettőt, hogy biztosan jól sikerüljön. Ilyenkor a felhőkben
is számos világot fedezek fel. Vadregényes tájakat, vagy akár egy-egy
varázslatos lényt. Ott! Az! Sárkány alakú felhő helyett, valódi, mítikus
hüllő-lényt látok, aki lomhán lebeg az égen. Körüllengik az ősi titkok. A
varjak, akiket még csipegetni látok, peckesen járnak, okos szemükkel keresik a
legfinomabb falatokat. És eszembe jut mennyivel több értelmet látok a
szemükben, mint számos embernek, akikkel napjaimban találkozok.
A
hangszóróból az unott női hang közli, hogy a vonatom nemsokára indul. A
megfelelő vágányhoz sietek és felszállok rá. Köszönök a fülkében ülőknek, majd
lehuppanok, levetem a kabátomat és a sálam. Megnézem a kijelzőn, hogyan
sikerült a kép. Persze csak akkor derül ki végleg az eredmény, ha a
számítógépre felteszem. A velem szemben ülő kalapos öregúr mogorván olvas egy
cikket, az újságból ítélve, valami politikai hacacárén bosszankodhat. Elteszem
a fényképezőgépet és az ablakon kinézve szememet az égre szegezem tovább
gyönyörködve a csodás látványban. Mintha az ég és a föld teljesen elválna
egymástól. Odafenn az aranyszegélyű fehér felhők, közöttük a kék ég végtelen
szabadsága, és alant a szürke beton, a szürke emberekkel és a szürke házakkal.
Én pedig mosolyogva feltekintek. Anyukám mindig azt mondta, hogy az ember oda
tart, amerre tekint. Vélte, ha az ember mindig az utat, a betont nézi, az
lefele halad a lejtőn. Aki előre figyel az céltudatos, és határozott, aki
mindig tudja, mit kell tennie. Aki pedig felfele tekint az az igazi álmodozó,
aki a jelenben él, és aki meglátja a varázslatot és azt, hogy milyen csodálatos
lenne ez a világ, ha hagynánk, hogy az legyen.
A
hosszú vonatút első órájában elpilledek és elalszom. Ez volt az, amit semmiért
nem adtam oda, se a munkáért, sem a tanulásért. Az alvást. Mert, mikor lehunyom
a szemem, utazok. Nem a vonaton. Akár sárkányháton, akár hegygerincen. Táncolok
a réteken, kalandokat élek meg, és minden egyes kaland egy édes emlék, egy
valós, megtörtént élmény, amit sosem feledek. Minden kardcsapás, vagy golyó
ütötte seb. Minden álombéli szerelem, történet és izgalom. Olyan dolgok, amiket
nem vehetnek el tőlem. Mikor felébredek, előveszem az Álomnaplóm és feljegyzem
újabb kalandjaimat, mielőtt elfelejtem. A kis füzet emlékszik helyettem is
minden csodálatos életre és történetre, amiket álmaimban tapasztaltam, és, ha
felcsapom, felrémlik a gigantikus ősi élőlény a sivatag horizontján, a gleccser
hatalmassága apró létemhez képest, vagy a szerelem mély, meleg érzése. Besötétedik,
mire utam véget ér és leszállok a vonatról. Az ősz ködös, párás esti óráját,
melyet mások nyálkás, taknyos időnek neveznek, én inkább vélem izgalmasnak, és
rejtelmesnek. Az ember csak úgy beleszaladna az ismeretlen ködbe, eltűnne
minden elől, szabaddá válna a semmi közepén, ahogy senki nem látja, és bármit
tehet, táncolhat, énekelhet, futkározhat. Nem fél, hogy vajon eltéved-e. A
sárguló, vörös levelű fák lombjain az utcalámpa fénye misztikusan átvilágít,
olyan sugarakkal, akár egy apró nap, vagy akár egy tündér, ki lámpának akarja
tettetni magát, nehogy bárki meglássa.
Mosolyomat
semmi nem tudja lelohasztani. A hideg kellemesen csípi az arcom, és közben
elképzelem, ahogy Szellő Kisasszony simogat és suttog a fülembe csalfa
titkokat.
Autók
suhannak el az úton, én pedig a járdán, a vörös avarban gázolva, a hársfákkal
szegélyezett sétányon elképzelem, milyen romantikus lenne, ha itt és most a rejtelmes
lámpafények alatt, a sűrű ködből kilépne a Férfi, aki megdobogtatja szívem és
felajánlaná, hogy elkísér. Kuncogok az ötleten, hiszen még én is tudom, milyen
lehetetlent képzelek. Mégis, szám szélesre húzódik, és huncut kuncogás hagyja
el visszafoghatatlanul torkomat. Ha most járna erre valaki, nem tudom, mit
gondolna látványomra.
Mély
levegőt veszek, és végre hazaérkezem. Csomagomat felnyalábolva benyitok. Még
nem ért haza senki. A fekete macskám arisztokratikusan hozzám sétál, mint aki a
napi bajkeverését próbálná leplezni. Nyikkan egyet, ahogy megsimogatom, s
elképzelem, amint emberi alakot öltve garázdálkodik a házban, míg mi nem
vagyunk itthon, majd ha hallja a lépteket, újra bundát ölt és tetteti ártatlan
macskalétét.
- Nem
akarom tudni, ma miben mesterkedtél – mondom neki szemrehányón, de ő csak a
konyhába riszálja bolyhos hátsó felét, jelezvén, hogy mindent dobjak el és most
rögtön adjak neki enni. Makacsul levetem dolgaimat, mielőtt engedelmes
szolgamód kedvére tennék.
A
szekrényből kekszet, a hűtőből tejet veszek elő és kiteszem az ablakba a
tündérnépnek. Kinézek és a kertben, a számukra emelt kis tündérkertet figyelem.
Lelki szemeim előtt ott röpködnek, ülnek az apró padon, veszekednek egy későn
nyíló virágszirmon. Ásítok, nyújtózkodok.
Míg a
zuhany alatt állok csukott szemmel azt képzelem, hogy egy vízesésen átlépve
találom magam egy vadregényes, spirituális helyen, ahol a sekély tavacska
kristálytiszta, és a madarak, az állatok köszöntenek, mint egy jó barátot, de
senki nem jön hozzám közel, de nem is húzódik el. Így van jól, gondolom, és
odalép hozzám Farkas, aki megengedi, hogy hozzáérjek, és megkérdezi milyen volt
a napom.
Hallom
az ajtót, ahogy nyílik és csukódik. Visszalépek a vízesésbe és kinyitom a
szemem. Köszöntést kiáltok a folyosóra, és gyorsan végzek a zuhanyzással.
Felöltözök pizsamába, arcon csókolom anyámat és apámat. Egy hosszas beszélgetés
után pedig puha párnámba huppanok. Belesüppedek, mintha egy ölelés lenne, egy
meleg felhő, ami álomba ringat. És átlépem újra azt a világot, ahol lóháton
versenyzek, karddal vívok, ahol színpadon énekelek, és farkasbőrben futok. Hisz’
ez is egy választható valóság.
2015/11/09 © Szabó Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése