Huszonnyolc
telet éltem már meg, és habár mind fehér volt, egyik sem színezte világosabbá a
bundámat. Mindig éjfekete árnyként jártam a havas tájon, mint egy fekete holló,
aki élelemért kutat, de én sosem a prédát kerestem, csak egy nyugalmas helyet.
Voltak telek,
és ugyanígy voltak tavaszi éjjelek. Éjjelek, mikor beolvadtam az árnyak közé,
erdőt jártam, borostyán szemem világított arra, akit megláttam. Vérre vágyó
tekintetem pedig sosem élte túl.
Nyári
alkonyokon a megnyúlt árnyak közt én voltam a legkülönb. Voltam a földön egy
árnyék és a kiszáradt, gyér pusztán egy álló, fekete test, és csak szemem
olvadt egybe a nap vérnarancsra festett egével. Vér nem piszkított, csak a
nyugalom látogatott meg, és vele együtt a magány.
Őszi esőben
vártam ázott bundával. A szürkeség eltompította érzékszerveim, a sikátorban
senki nem volt, csak én és a nyirkos hideg, mely sosem gyötört, és azok a
félrevetett, elfeledett árnyak, melyek egy sikátorban oly gyakran előfordulnak,
és senkinek sem kellenek, akárcsak én.
~2013 © Szabó Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése